Az új alaptörvény magában foglalja a jogos önvédelmet és a magántulajdon védelmét. Ez valóban hatalmas jogi lépés Magyarországon, ám ha az esti híradókban valós esetekkel szembesülünk brutális támadásokról, mindenkiben felmerül a kérdés, hogy vajon én mit tennék ilyen helyzetben? Milyen messzire mennék el, hogy megvédjem magam vagy családomat?

Talán sokan emlékeznek a tavalyi esetre az Egyesült Államokból, amikor egy fiatal nőhöz törtek be, aki kisbabájával egyedül tartózkodott a házban, ám volt nála lőfegyver. A nő a rendőrség segélyhívó vonalán kért tanácsot egy ügyeletes rendőrtiszttől (szintén nő volt), hogy meddig mehet el saját és gyermeke védelmében?

Az ügyeletes biztosította, hogy jogos a lőfegyver használat, de ő nem utasíthatja erre, a döntés a vészhelyzetben lévő édesanya kezében volt. A nő rövid hezitálás után agyonlőtte, az időközben a házába bejutott betörőt. Utólag nem tudhatjuk, hogy a drogok alatt álló, betörésekből élő férfi milyen konkrét veszélyt jelentett volna a nőre és gyermekére, de világos, hogy a tudatmódosító szerek kiszámíthatatlanná és veszélyessé tehetik az elkövetőt. Az eset hangfelvétele bejárta az egész világot. Az amerikai fegyver lobbi persze ezáltal is igazolva látta, hogy maradjon alkotmányos jog a lőfegyverek szabad birtoklása az USA-ban.

A helyzet Magyarországon szinte elképzelhetetlen, már csak a szigorú fegyvertörvények miatt is. Eleve itt a fegyvertartás kissé túlmisztifikált és ez, szerintem, még az elmúlt szocialista rendszerből is adódik, ahol csak a rendőrök, az ügynökök és a párttitkárok juthattak lőfegyverhez. Ám visszatérve a kérdéshez, ki milyen lépésre szánná el magát életét veszélyeztető helyzetben látok némi összefüggést a „fegyverkultúrával”. Ha egy országban szinte normális a fegyvertartás és az emberek nagy része rendelkezik lövész tapasztalatokkal, esetleg katona is volt, akkor egész másként nyúl jogos önvédelem esetében a pisztolyhoz. Persze ezt a helyi világosan körvonalazott törvényeknek is támogatnia kell.

Sokak fejében még a régi modell él, ha valaki csak puszta testi erővel támad ránk, akkor védekeznünk is csak így szabad, ergo semmilyen fegyvert vagy kényszerítő eszközt nem használhatunk a támadás elhárítására csupán saját testünket. Ami mondjuk egy gyengébb fizikumú személy esetében, egy nagydarab, kigyúrt támadóval szemben esélytelen. OK, ez most már változott, az „áldozatnak” már nem kell kitérni a támadás elől, ergo nem kell sikítva kirohanni a lakásból vagy megpróbálni elsprintelni a mélygarázsban vagy az utcán egy éjszakai támadó elől, ezt a BtK 29§, 3.bekezdése világosan kimondja: joga van szembeszállni a támadóval. Értelemszerűen a védekezésnek arányban kell állnia a támadás intenzitásával. Ha valaki csak orgonát lopni tér be a kertemben, nem fújhatom el a fejét egy pump-gunnal, még ha Hollywoodon nevelkedett agyamnak ez látványos ötletnek is tűnne, az adott pillanatban. A megoldást ilyenkor inkább a 80 kg-s, (nem vak) komondorra bízom. Ám ha éjjel arra ébredek, hogy egy fegyveres betörő hatolt be a házamba és mindent mérlegelve abból kell kiindulnom, hogy értékeim megszerzése céljából használni is fogja a fegyvert (ez lehet akár bozótvágó vagy balta is), akkor jogom van lőni. Ám én itt is mérlegelnék: van-e lehetőségem felszólítani a behatolót, hogy letegye a fegyvert és adja meg magát.

Tapasztalatból tudom, hogy egy elszánt fegyveres határozott felszólítása elég hatásos tud lenni. Ha a betörő erre eldob mindent és kereket old (ez történt esetemben is) nem lőhetem hátba. Az már emberölés kategória nem pedig jogos önvédelem. Ám ha hiába az ökölbe szorított arc és a Glock a kézben az éjjeli látogató nem hatódik meg és véremet akarja már más a helyzet. A lendületre emelkedő „machete” vagy kés már nem vicces és adott esetben már csak a ravasz meghúzása (elsütő billentyű a kötekedők kedvéért) marad, mint ultima ratio. Én agyalós fickó vagyok, szóval itt fontolgatnék, ha van rá hely térben és időben: talán elég egy kar vagy láblövés, hogy elérjem a célt, azaz a másik belássa, hogy vesztésre áll, de ha jól viselkedik a továbbiakban, akkor a doki által kiszedett golyót nyakában viselheti szerencsehozóként. Érdekes dolog a lövés, azaz inkább a találat az emberi testbe. Egy drogok hatása alatt álló támadó esetleg nem is érez fájdalmat, sőt fel sem fogja, hogy komoly sérülés érte tűzfegyvertől és előfordulhat, hogy folytatja a megkezdett támadást (már megint a saját tapasztalat kacsingat ki) ilyenkor kénytelenek vagyunk újabb lövést leadni, és ennek halálosnak kell legyen, hiszen fogy a terünk és az életünk a tét. Tudom ez extrém példa, de az élet is tud néha extrém lenni. Igazából az arányosságra szerettem volna kitérni a példálózással, ám tudjuk nincsen két hasonló eset és a támadást is mindenki másként éli át. Hat 2 danos jiu-jitsu mester vagy, netán egy önvédelmi fegyver lapul a pólód alatt más a kiinduló helyzet. Viszont egy nyugdíjas néni, egy önvédelmi tapasztalatokkal nem rendelkező fiatal nő másképpen éli meg a támadás pszichológiáját. Az azonnali pánik lebénít és máris tökéletes áldozattá válnak, akit meg lehet fosztani értékeitől vagy erőszakot lehet tenni rajta. Ritkább eset, amikor az áldozat maga is kikattan. A BtK 29 § 2. bekezdése azt mondja:

Nem büntethető az sem, aki az elhárítás szükséges mértékét ijedtségből vagy menthető felindulásból túllépi.

Magyarul, ha valaki az ijedtség illetve a sokk miatt túllépi a jogos önvédelem korlátait nem büntethető. Példa: a háziasszonyt, aki annyira megijedt a hirtelen betoppanó betörőtől, hogy azt, az éppen keze ügyében lévő serpenyővel Vitéz Lászlót megszégyenítő technikával agyonverte nem fogják emberölésért elítélni. Persze ez, ha nincs tanú nehezen bizonyítható és valószínűleg igazságügyi szakértőknek kell majd elönteni, hogy milyen pszichés állapotban volt a hölgy. Pokoli nehéz kérdés ez, minden jogszabály és alaptörvény ellenére. A tettes megtervezi az akcióját, akár napokon keresztül, ám nekem egy másodperc alatt kell döntenem, hogy miként védjem meg magam vagy szeretteim, esetleg egy idegen bajba jutott embert. A jogászoknak, ügyészeknek és bíróknak meg több hónap és szakértői stábok állnak rendelkezésükre, hogy eldöntsék jogosan cselekedtem-e vagy esetleg bevarrhatnak emberölésért.

Georg Spöttle

Idevágó törvények:

29. § (1) Nem büntethető, akinek a cselekménye a saját, illetőleg a mások személye, javai vagy közérdek ellen intézett, illetőleg ezeket közvetlenül fenyegető jogtalan támadás elhárításához szükséges.

(2) Nem büntethető az sem, aki az elhárítás szükséges mértékét ijedtségből vagy menthető felindulásból túllépi.

(3) A megtámadott nem köteles kitérni a jogtalan támadás elől.

29/A.§ Nem büntethető, aki a saját, illetőleg a mások személye vagy javai elleni jogtalan támadás megelőzéséhez szükséges védelmi eszközt alkalmaz, ha az az élet kioltására nem alkalmas, és annak folytán a jogtalan támadó szenved sérelmet, továbbá ha a védekező a sérelem elkerülése érdekében mindent megtett, ami tőle az adott helyzetben elvárható volt.

Btk. 30. §

(1) Nem büntethető, aki a saját, illetőleg a mások személyét vagy javait közvetlen és másként el nem hárítható veszélyből menti, vagy a közérdek védelmében így jár el, feltéve, hogy a veszély előidézése nem róható a terhére, és a cselekménye kisebb sérelmet okoz, mint amelynek elhárítására törekedett.

 (2) Nem büntethető az sem, aki azért okoz akkora vagy nagyobb sérelmet, mint amelynek elhárítására törekedett, mert ijedtségből vagy menthető felindulásból képtelen felismerni a sérelem nagyságát.

(3) A büntetés korlátlanul enyhíthető, ha az ijedtség vagy a menthető felindulás az elkövetőt korlátozza a sérelem nagyságának felismerésében.

(4) Nem állapítható meg végszükség annak javára, akinek a veszély vállalása hivatásánál fogva kötelessége.

Georg Spöttle

Közzétéve: 2013.05.08.